Sziasztok! Már nagyon régen hoztam részt, de most itt vagyok a harmadik fejezettel! Remélem tetszeni fog! Jól olvasást!
-
Isabelle! Jól vagy? – kapott el a Doktor
mielőtt a földre estem volna.
-
Igen, csak súrolt, a nem tudom mi...
-
Lézer volt.
-
Costache hol van?
-
Elsugározták őt is, mint múltkor a
rakikat, de most nem ez a lényeg. Elviszlek egy kórházba.
-
A Földre?
-
Dehogy, az univerzum legjobb korházába
viszlek, Új New York-ba.
-
Új New York?
-
Pontosabban a tizenötödik Új New York,
az Új Földön. Sokszor jártam már ott, biztos megfognak gyógyítani. – erre csak
egy bólintással tudtam válaszolni, utána pedig elájultam.
~~~~~~~~~
 |
| A kórház Új New York-ban |
-
Hol vagyok? – ültem fel az ágyon.
-
Kórházban, emlékszel megsebesített
Costache. – lépett mellém a Doktor.
-
Igen. – bólintottam. – Meddig nem voltam
magamnál?
-
Két napig, de altattak.
-
Mikor fognak kiengedni?
-
Azt mondták, hogy miután felébredsz
hazamehetünk. Gyere, állj fel! – nyújtotta oda karját. – Körül akarsz nézni a
városban?
-
Nincs túl sok kedvem hozzá. – ráztam meg
a fejem. – Inkább menjünk haza!
-
Biztos vagy benne?
-
Ha jobban meggondolom nem.
-
Akkor öltözz át és egy órát még töltünk
itt.
-
Oké.
A
város hatalmas volt. Az emberek lebegő kocsikkal közlekednek, de a legmeglepőbb
az volt amikor megláttam a nővéreket a kórházban, úgy néztek ki mint a macskák.
Eleinte furcsa volt, szerencsére sikerült hamar megszoknom. A város nem is
hasonlított az általam ismert 21. századi New York-ra. Sajnáltam, amikor el
kellet mennünk, vissza az én jelenembe. Éppen indultunk amikor csörgött a
telefonom, a barátom Rob volt. Az ilyenkor szokásos, siessek, mert különben a
szülei a szemükkel ölnek meg, szöveget akarta elmondani. Miután letettem a
telefonom mondtam a Doktornak, hogy menjünk haza.
~~~~~~~~~
-
Itt is lennénk! – mondta amikor
landoltunk a TARDIS-val.
-
Otthon, édes, otthon! – léptem ki az
ajtón.
-
Ennyire utálsz velem utazni?
-
Nem, épp ellenkezőleg imádok, de a Föld
mégis csak az otthonom.
-
Értem. Nem azt mondtad, hogy a
barátodhoz kell menni?
-
De azt, csak nem tudom mennyi az idő.
-
Fél hat. Mikorra kell menned?
-
Hatra.
-
Hova?
-
Sutton-ba.
-
Ugye, tudod, hogy most Enfield-ben, a
város másik végén vagyunk?
-
Persze, de akkor nem indulunk?
-
Indulunk, bár nem értem minek sietni.
A
beléptünk a TARDIS-ba és beállítottuk, hogy egy órával hamarabbi időpontra
menjünk vissza. Az út nem volt olyan hosszú, mint amikor Franciaországból
mentünk Erdélybe vagy az utóbbiból haza. Mikor megérkeztünk útitársam megint
üdvözült engem a városban és elmondta, hogy mi hol van. Mivel Rob-ék házától
tíz méterre tett ki nem vittem túlzásba a sietséget. Amikor becsengettem
hozzájuk és Rob dühös arccal nyitott ajtót, akkor viszont nagyon meglepődtem.
-
Isabelle, tudod mennyi az idő?
-
Ööö…öt. – válaszoltam.
-
Neked rosszul jár az órád?
-
Nem. Miért?
-
Azért mert fél hét van.
-
Bocsáss meg, hogy ennyit késtem, de
nagyon sok dolgom volt.
-
Jó, gyere be.
A
szülei a nappaliban ültek, amikor beléptem gyilkos pillantással tekintetek rám.
Látszott rajtuk, hogy nincsenek oda értem, bár sosem voltak. Elhelyezkedtünk
Rob-val a velük szembelévő kanapén, és elkezdtünk beszélgetni számomra
érdektelen dolgokról. Szerencsére nem sokáig kellet hallgatnom, mert mondták,
hogy menjünk enni. Már nagyon éhes voltam ezért nem is vártam sokáig, amint
leültünk megfogtam a kanalat és szedtem a pásztorpitét. Amikor Rob anyukája,
Mrs. Smith, a desszertet letette az asztalra, megcsörrent a telefonom.
-
Isabelle Crusader. – szóltam bele.
-
Szia Isa, a Doktor vagyok, bocs, hogy
zavarlak, de nagy baj van.
-
Mi? – ijedtem meg.
-
Mondtad, hogy menjek el hozzátok pár
cuccért.
-
Doki a lényeget. – sürgettem.
-
Amikor beléptem a házba, akkor egy
nagyon furcsa alak ült a kanapén, anyukád mellet.
-
A barátja, apától réges-régen elváltak,
azért költöztünk Londonba.
-
Neked sohasem tűnt fel semmi különös
vele kapcsolatban?
-
Hát, amikor először találkoztunk, akkor
nagyon tudományos dumát nyomott le a munkámról.
-
Te mit is dolgozol?
-
Kvantumfizikus vagyok. Miért?
-
Mert szerintem a nevelőapád egy klón, de
nem olyan mint múltkor ő egy robot.
-
Mikor találkoztatok elsőnek?
-
Körülbelül egy féléve.
-
Figyelj, ide tudnál jönni?
-
Fontos lenne?
-
Igen, csak te fogod tudni, meggyőzni
anyukádat.
-
Ide tudsz jönni értem?
-
Persze. – válaszolt, majd kinyomtam.
-
Most hova akarsz menni? – kérdezte Rob.
-
Haza, anya veszélyben van, nem
veszíthetem el őt is.
-
Elvigyelek?
-
Nem köszi, A Doktor ide jön.
-
Ki az A Doktor?
-
Az egyik barátom.
-
Még egyszer sem említeted, hogy van egy
Doktor nevű barátod. Milyen Doktor?
-
Csak, Doktor. Ez ő lesz! – mondtam,
amikor meghallottam a TARDIS különleges hangját. Felálltam és kirohantam a
házból egyenesen a hajó felé.
-
Doktor, anya jól van?
-
Igen, de sietnünk kell. Jártál már a
nevelőapád dolgozó szobájában?
-
Nem, körülbelül egy éve költözött oda
hozzánk, és nem enged be oda senkit, még anyát sem.
-
Hát nekem sikerült bejutnom, és robot
alkatrészeket találtam.
-
Onnan gondolod, hogy klón.
-
Igen, de nem értem, hogy miért kellett
lemásolni.
-
Doktor, induljunk! Majd gondolkozol rajta
később! – tíz perc sem telt bele már az otthonom ajtajában álltam és a
kulcsomat kerestem.
-
Isa, azért jó lenne sietni. – toporgott
A Doktor.
-
Miért fázol?
-
Igen. Én nem skót vagyok.
-
Attól függetlenül, hogy Skóciában
születtem én is fázhatok. – mire a mondatot végig mondtam az ajtót sikerült
kinyitnom.
-
Menjünk a dolgozószobába!
-
Jó. – válaszoltam, miközben anyát
kerestem. Mivel nem láttam lent, felrohantam és egyenesen a nevelőapám dolgozó
szobájába mentem. Az ajtó belülről volt bezárva, anya nevét kiáltottam.
Válaszként valami segélykiáltást kaptam. Az ajtót éppen beakartam rúgni, amikor
A Doktor megérkezett.
-
Isabelle, miért akarsz mindig rombolni?
– mondta miközben a zárhoz tartotta a szónikus csavarhúzóját.
-
Hát, ilyen vagyok.
-
Gyere! – lépett be a szobába. Anya a
kanapén volt megkötözve, amíg Steven, a nevelőapám, a számítógépét nézte.
Azonnal odarohantam édesanyámhoz, hogy kiszabadítsam, míg A Doktor az utóbbihoz
ment oda és kérdőre vonta. Miután sikerült anya kezét szabaddá tenni mind a
ketten rájuk figyeltünk. A Doktor feltett vagy két kérdést, de egyikre sem
kapott választ. Elővette a szónikus csavarhúzóját és Steven felé tartotta,
mivel én tudtam, hogy egy robot, nem féltem. Anyán látszott az ijedség. A
Steven klónon látszott, nem bírja a hangját, a felé irányított tárgynak. A
karjából, hirtelen egy rugó, ugrott elő.
Édesanyám A Doktor elé ugrott, hogy védje, a barátját. Én hamar elrángattam
előle, nem telt bele sok idő a robot darabjaira hullott.
-
Mi volt ez? – kérdeztem a társamtól.
-
Elromlott, én csak darabokra szedtem.
Segítesz átnézni?
-
Persze. – guggoltam le, a vas halomhoz.
-
Isabelle, mit csináltatok? – mondta
anya, látszott rajta, hogy teljesen megrémült.
-
Anya, mi semmit. Most jól figyelj, ez
nem Steven volt, – mutattam a romokra – egy klón.
-
Megöltétek!
-
Nem, Steven még él, megfogjuk találni.
Érted? – tettem a kezeimet a vállaira.
-
Megöltétek! – mondtam remegő lábbal –
Mit tett maga a lányommal? – fordult A Doktor felé.
-
Nem történt vele semmi.
-
Az én lányom, nem ölt volna soha.
-
Nem ölt meg senkit, Ő nem az igazi
Steven volt.
-
Menjetek innen! – kiáltott fel anya. A
Doktor megfogta a karom és kihúzott a szobából. Befutottam a sajátomban,
elővettem az utazótáskám és elkezdtem belepakolni a cuccaimat. Majdnem elsírtam
magam amikor a társam odalépett mellém.
-
Isabelle, nyugodj meg!
-
Miért ilyen? – kérdeztem, miközben
sötétbarna hajamat kisöpörtem az arcomból.
-
Lehet, hogy kimosta az agyát. Ha ez
történt idővel elmúlik.
-
Mennyi idő kell hozzá? – szipogtam.
-
Nem tudom. Sok mindentől függ. –
nyugtatott meg.
-
Mit szorongatsz? – kérdeztem, amikor
észrevettem, hogy a keze között van valami.
-
Nézd! – nyitotta ki a kezét, amiben egy
kerek tárgy volt.
-
Mi ez?
-
Emlékszel a mintára, ami a rakiktól
kapott eszközön van?
-
Persze, ez ugyanolyan. Tudod már mi az?
-
Sejtésem sincs.
-
Doktor, ezt hol találtad? – mutattam a
most megszerzett szerkezetre.
-
A Steven klónból, amikor anyukádat
nyugtattad akkor nézegettem az alkatrészeket és ott. Miért fontos ez?
-
Azért, mert nekem ez nagyon ismerős.
-
Honnan?
-
Nem tudom, biztos, hogy láttam már
valahol, de évekkel ezelőtt lehetett.
-
Hol?
-
Nem rémlik.
-
Jó lenne tudni. – sóhajtott nagyot.
-
Te tudod mi ez?
-
Egy adathordozó.
-
Megtudjuk nézni mi van rajta?
-
Igen, de csak a TARDIS-ban.
-
Menjünk oda! – dobtam a hátamra, az
immár telepakolt utazótáskám – Nekem már nincs kedvem itt maradni.
-
Figyelj, miután kiderítettük mi van ezen,–
célzott a kezében lévő tárgyra – elviszlek a Medúza-zuhatagba.
-
Ott mi van? – kérdeztem miközben
kiléptem a szobám ajtaján, és elindultam a földszintre, az ajtóhoz.
-
Mikor legutoljára jártam arra huszonhét
bolygó és Föld, amúgy semmi különös, de gyönyörű. Nem emlékszel?
-
Mire?
-
Arra, hogy eltűnt a nap, a hold és
bolygók voltak az égen, a Dalekok pedig megszállták a bolygót.
-
Most, hogy mondod a bolygókra emlékszem,
de a többire nem.
-
Érdekes. – mondta miközben kinyitottam
nekem a bejárati ajtót. – Volt már ilyen máskor is
-
Milyen?
-
Hát, hogy mondott neked valaki, valamit
amit láttál, de nem emlékeztél rá?
-
Igen, sokszor. Senki sem tudja miért van
ez.
-
Majd kiderítjük, de nézzük mi van az adathordozón. – léptünk
be a TARDIS-ba.
-
Van sejtésed miért pont ide férkőztek
be?
-
A te családodba? – egy kis bólintással
válaszoltam – Nem, viszont én is kíváncsi vagyok rá! – kezdett nyomogatni
gombokat, a számomra rendezetlennek tűnő irányítófelületen. Én leültem az egyik
sötétbarna bőrszékre, és figyeltem, hogy mit csinál. A Doktor éppen
rácsatlakoztatta a kis adattárolót, amikor meghallottam a saját
szívdobogásomat, a dobbánások erősek voltak, nem tudtam miért van ez. A
gondolat menetembe A Doktor nevetése zavart bele. A következő percben már a
sikerültet kiabálta. Odaléptem mellé és megnéztem a monitoron, hogy mit talált,
se nem volt ott semmi, kérdően néztem rá, már magyarázta is, hogy le tudta
tölteni az adatokat a hordozóról és meg is tudjuk nézni őket. Beütött valamit a
régi tévéképernyő, alatti billentyűzetbe és már nézhettük is a rengeteg adatot.
Sok olyan volt amit nem értettem meg, de volt egy külön mappa, rólam.
Megnyitottuk és elkezdtük olvasni, a napjaim menetéről voltak információk. A
lineáris sorrendbe elhelyezett feljegyzések között, a gyerekkoromnál örökbe
fogadási papírokat találtunk. – Örökbe fogadtak?
-
Én nem tudok róla, bár, sokszor
elgondolkoztam azon, hogy nekem miért van barna hajam és szemem, míg a tesóim
szőke hajúak és kék szeműek.
-
Mivel magyarázták meg?
-
Másra ütöttem. – huppantam le megint az
egyik székre.
-
Kire?
-
Doktor, teljesen mindegy, örökbe
fogadtak. Nézzük meg inkább, hogy van-e valami írva az anya nevéhez.
-
Nincs semmi, egy glasgowi kórház van beírva a születési
helyednek.
-
Ebből nem tudtunk meg semmit.
-
Menjünk el Glasglow-ba, a kórházba ahol
születtél, ott lehet, hogy tudnak mondani valamit.
-
Ne, inkább látogassuk meg a bátyámat ő
biztos, hogy tud mondani valamit.
-
Jó, hol lakik?
-
A szomszéd utcában. – álltam fel az ülő
alkalmatosságról.
-
Sétálni akarsz?
-
Igen. – kiáltottam.
Öt
perc sem telt bele már a bátyám ajtajánál álltunk, arra várva, hogy kinyissa. Mikor
végre megtörtént nem ő hanem Stacey, a barátnője fogadott minket. Nem vagyok
oda érte, igazi cicababa, aki csak rózsaszín cuccokat hord, frászt kapok tőle.
Beléptünk a házba és bátyám is otthon
volt, csak éppen a kanapén feküdt törött lábbal. Amit meglátott elkezdte,
magyarázni, hogyan is történt, engem viszont ez
most nem érdekelt annyira. Türelmesen végig hallgattam és jobbulást
kívántam neki, majd rátértem arra amiért ide jöttem. Amikor megkérdeztem
látszott rajta a meglepettség, de elmesélte, hogy anyáéknak volt egy gyerekük
aki még születése előtt meghalt, ekkor fogadtak örökbe engem. Az anyámról csak
annyit tudnak, hogy Isabelle-nek hívják őt is, többet nem, a kórház azt mondta,
egy nappal azután, hogy megszülettem
eltűnt. Amikor befejezte a történetet felült és megölelt, és azt súgta nekem,
hogy bárkik is a szüleim neki mindig a testvére leszek.
~~~~~
Bátyámtól
a TARDIS-ba mentünk, az odatartó rövid úton A Doktor azt mondta, hogy elmegyünk
Glasgow-ba, a kórházba ahol születtem. Mivel időhajónk van, akkorra tudunk
visszamenni amikor megláttam a napvilágot. Az utazás most sem tartott sokáig, a
kórház pont ugyanúgy néz ki 1987, mint amikor legutóbb ott jártam, ami tíz éves
koromban volt. Elindultunk a szülészet felé, amit elég nehéz volt megtalálni.
Amikor végre megsikerült akkor A Doktor elmagyarázta, hogyha megtaláljuk az
anyámat és magamat semmiképpen se nyúljak saját magamhoz, azzal hatalmas
károkat okoznék. Odamentünk a recepcióhoz és megkérdeztük, hogy van-e Isabelle
nevű kismamájuk, a nővér azt mondta, hogy már két napja fekszik bent. Nem
tudnak róla sokat, a szívét pedig meg sem tudták nézni. Én ezzel nem is foglalkoztam, de A Doktor megkérdezte,
hogy hanyas szobában van. A válasz a huszonötös volt. Elkezdett rohanni a
kórterem felé, amikor beért a szobába, a zakója alól elővett egy sztetoszkópot
és meghallgatta az alvó anyám szívét. Hallgatta egy kicsit és látszott rajta,
hogy elsápadt. Isabelle is felkelt és rémülten nézett rá.
-
Ki maga? – ült fel az ágyon.
-
A Doktor vagyok. Engem viszont az
érdekel, hogy maga ki?
-
Isabelle Karlsson. – válaszolt.
-
Én nem erre a névre vagyok kíváncsi, ezt
csak úgy sebtében kitalálta amikor behozták ide. – mosolygott – Én az Idő Lady
nevére vagyok kíváncsi.
-
Honnan tudjam, hogy megbízhatok magában?
-
Jó, akkor ne mondja meg, csak annyit, a
gyermeke apja Idő Lord? Ezen az élete múlhat. – húzott elő egy kis széket,
amire le is ült.
-
Miért érdekli ez magukat?
-
Nem szeretem, hogy ha barátaimnak baja
esik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése