Sziasztok! Meghoztam a második fejezetet is, remélem tetszeni fog! Minden kedves olvasóm Boldog Karácsonyt, szeretnék kívánni! Jó olvasást!
-
Isabelle, öltözz át!
-
Itt van gardrób? – néztem nagyot, miközben
felálltam az egyik székről.
-
Sok minden van itt. – nézegette a
szónikus csavarhúzóját.
-
Hol vannak a ruhák?
-
Felmész a lépcsőn és ott jobbra.
-
Mit vegyek fel?
-
Valami olyat ami, szerinted illik a
tizenötödik században.
-
Jó. – mondtam miközben felszaladtam a
lépcsőn.
-
Kész vagy már? – halottam a Doktor
hangját
-
Igen! Na, hogy festek? – léptem elő az öltöző
szobából.
-
Mint egy angol kisasszony.
-
Ez jót jelent?
-
Igen. – bólintott. És én?
-
Te is jól nézel ki!
-
Jó, mert innen csak, fessen léphetek ki.
-
Tényleg, ez mióta van így?
-
Mostantól.
-
Jó, tudni. Akkor indulhatunk!
Amikor
kiléptünk a TARDIS-ból, gyönyörű táj fogadott minket. Pont, olyan volt mint
amilyenek mondták, szerintem sosem láttam még ilyen szépet, bár nem Londonban
születtem, nem nagyon jártunk kirándulni. Éppen a tájat csodáltam amikor a
Doktor megszólalt.
-
Tudod, van valami amivel nagyon
megleptél?
-
Mi az? – kérdeztem.
-
Amikor először beléptél a TARDIS-ba te
is ugyanazt tetted mint a legtöbben, kifutottál és megnézted, hogy ekkora-e,
mint amekkorának kinéz, de te nem kérdeztél semmit, csak tudomásul vettél
mindent. Pedig te fizikus vagy, a tudomány embere.
-
Sokak szerint ez a legérdekesebb bennem,
gyerekkorom óta imádom a bűvészeket meg az egyéb ilyen dolgokat, de sosem
voltam kíváncsi arra hogyan csinálják a trükköket.
-
Tényleg érdekes, az emberek általában
nem ilyenek. Ti mindig, mindent tudni akartok.
-
Én nem is vagyok ilyen, engem sok minden
hidegen hagy.
-
Persze amikor velem kell utazgatni az
érdekel.
-
Hányszor adatik meg az embernek az, hogy
a trianoni kastélyban kergessen idegeneket, akkor amikor éppen a békeszerződést
írták alá. Ilyet nem lehet, kihagyni.
-
Igazad van.
-
Amúgy szerinted mi történt velük?
-
A Torchwood biztos visszajutatta őket, a
saját idejük be.
-
Ez logikus.
-
Igen. Lenne még valami!
-
Mi?
-
Hogy tetszett az utazás?
-
Nagyon, bár amikor azt mondták, hogy
férfi ruhában vagyok akkor, kicsit felment a pumpám.
-
Akkor értem azt a gyors tempót amivel
futottál, de én nem értelek nem vettem rajtad észre soha semmit, mindig nyugodt
vagy.
-
Megtanultam kezelni az érzéseimet. –
adtam magyarázatot erre az észrevételére. A Doktor megállt és mutatta, hogy
maradjak csendben.
-
Hallod? – kérdezte pár perc múlva.
-
Igen. – bólintottam.
-
Ezek lovak.
-
Dracula lesz?
-
Lehet.
-
Az jó, mert éppen kérdezni akartam,
hogyan fogunk vele találkozni.
-
Választ kaptál a kérdésedre. Nézd! –
mutatott a lovasokra akik körülbelül tíz méterre voltak tőlünk.
-
Kik maguk? – kérdezte egy elég ijesztő,
bajszos lovas.
-
A Doktor vagyok.
-
Én pedig Isabelle Crusader.
-
Hogy kerültek maguk ide?
-
Elindultunk sétálni, és nagyon tetszett
ez a hely. – mondta a Doktor.
-
Kik ezek az emberek? – jött oda, még egy
lovas, de neki volt a legdíszesebb ruhája.
-
Egyenlőre csak annyit tudunk, hogy a
férfit Doktornak hívják a lányt pedig Isabelle Cra… Crusader.
-
Milyen Doktor?
-
Csak Doktor. – válaszolta útitársam, a
bajszos lovas helyet.
-
Mit képzelnek magukról? Tudják kivel
állnak szemtől-szembe? – hördült fel az utóbbi.
-
Igen. – mondtam. – III. Vlad Cepes-vel a
Havasalföld fejedelmével.
-
Ha ilyen jól tudjátok ki az uralkodóm,
akkor miért nem hajoltok meg előtte?
-
Fáj a lábunk. – szólalt meg a Doktor.
-
Vessék őket tömlöcbe! – szólt Dracula.
Hátulról
előre jött két ember és hátra fogták a karunka. Nem is próbáltunk ellenkezi,
mert mind a ketten tudtuk, hogy abból csak nagyobb bajunk lehet.
~~~~~~~~
-
Dracula nem viccelt, ez tényleg egy
tömlöc.
-
Igen, jó tudni, hogy komoly ember volt.
-
Egyetértek. Amúgy, miért értem őket?
-
Aki utazik egyszer a TARDIS-ban az
minden nyelvet megért, van benne egy ilyen technikai vívmány.
-
Értem. – bólintottam miközben köveket
dobáltam a falhoz.
-
Láttad a köpenyének az összefogó
zsinórjának a díszét? – én csak megráztam a fejem jelezve, hogy nem.
-
Olyan minta volt rajta, mint amilyen a
rakiknak volt.
-
Hát akkor, minél hamarabb jussunk ki
innen.
-
Még szerencse, hogy van egy ilyenünk! –
emelte fel a szónikus csavarhúzóját.
-
Ha az az ajtó fém akkor kitudom nyitni, ha fa
nem.
-
Az pedig fa, de az ablakrácsok fémből
vannak.
-
Kiférünk mi azon a kis lyukon?
-
Nem olyan kicsi az. – dobáltam még
mindig a köveket.
-
Akkor próbáljuk meg! – állt fel, és ment
oda az ablakhoz. A szerkentyűt a rácsokhoz tartotta, és bekapcsolta. Az erre
elkezdett világítani és hangot kiadni. Pár perc múlva nagy csörgés hallatszott.
-
Sikerült? – álltam fel.
-
Még jó, de gyere mássz ki te először!
-
Ebben a ruhában? – céloztam a több réteg
ruhára ami rajtam volt.
-
Ki tudsz mászni benne!
-
Ha te mondod. – vontam meg a vállam. –
Tarts bakot! – A Doktor kérésemnek megfelelően cselekedett. Belekapaszkodtam az
ablak túloldalon lévő szélét, és felhúztam magam. A ruhám viszont beakadt a
kőbe, ezért egy kicsit elszakadt. Miután kijutottam, segítettem a Doktornak
kijönnie a tömlöcből.
-
Ez sikerült. Menjünk keressük meg azt a
bajszos, lovas embert! Kíváncsi vagyok miért van ugyanaz a jel rajta, mint a
rakin.
-
Merre induljunk? – néztem körül.
-
Mondjuk a vár felé. Ti emberek valamikor
olyan értelmetlen dolgokat tudtok mondani.
-
Tudsz ez elenne tenni valamit?
-
Nem ez a baj. Isabelle, az ott nem egy
istálló? – mutatott egy körülbelül szász
méterre lévő épületre.
-
Szerintem az, de miért? – néztem rá, de
egy másodperc múlva már rájöttem, hogy mit akar. – Ugye nem?
-
Dehogy nem. Isabelle tudsz lovagolni?
-
Nem. Glasgowban születtem, de tíz éves
korom óta Londonban élek, hogyan tudnék?
-
Nem baj, most megtanulsz. Gyere! –
kezdett el rohanni az építményhez. Hamar utolértem, mivel mostanság igen jó
formában tudok futni. – Melyik lovat akarod?
-
A feketét. – mutattam a jobboldali állatra.
– Viszont nincs felszerelés, hogy lovagoljunk?
-
Amúgy minden ott van a másik oldalon.
Ide hozod őket?
-
Persze.
-
Ez egy dámanyereg. – monda amikor
letettem elé a holmikat.
-
Van egy olyan sejtésem, hogy az enyém
lesz.
-
Tökéletesen gondolod, én csak nem lovagolhatok
női nyeregben.
-
Igazad van, de én lovagolni sem tudok.
Egyáltalán hogy kell felnyergelni a lovat?
-
Majd meg csinálom én. – vette fel az
asztalról a lovas felszerelést.
-
Ebbe, hogy kell bele ülni?
-
Az a lényeg, hogy mind a két lábad egy
oldalon van.
-
Biztos.
-
Na, gyere, ülj rá! – mondta amikor
végzet a nyergeléssel.
-
Jó, de még mindig nem értem, hogyan
kell.
-
Figyelj ez itt a kengyel tedd bele a
lábad, vegyél lendületet, és száll fel, de egyik lábadat se rakd át a másik
oldalra. – magyarázta. Számomra nagyon nehéznek bizonyult ez a cselekmény sor.
– Gratulálok! Most várj egy kicsit, amíg a másik lovat is felnyergelem.
-
Tudod, nem mindenki olyan bölcs mint te,
huszonöt évesen mit vársz az embertől?
-
Azt, hogy tudjon lovagolni. – mondta
miközben felpattant a négylábúra.
-
Közlöm, hogy tudok lovagolni. – mondtam
el hazugságomat.
-
Isabelle Crusader, ezt még nagyon
megfogod bánni. – mondta, miközben elindult felém, szerencsére gyorsan
reagáltam és sikerült időben elindulnom a lovammal.
Nem
sokára már a vár felé ügettem nyomomban a Doktorral. Nem sokára már ott
nyergelt mellettem. A kővár kapuit pár perc múlva már láttuk, tőlünk jobbra egy
kisebb domb volt. Társam arra felé irányította lovát ezért én is követtem.
-
Tedd ezt a nyakadba! – adott egy kulcsot
ami egy zsinóron lógott.
-
Mi ez?
-
A TARDIS kulcsa.
-
Miért adod ide?
-
Egy részt az útitársam vagy és nekik van
kulcsok, a másik dolgot pedig meg fogod látni nem sokára. – mondta miközben ő
is a nyakába akasztott egy ugyan olyan kulcsot. Elindultunk az őrök felé, akik
mellet simán elsétáltunk.
-
Ezt meg hogy? – kérdeztem akkor amikor
már kicsit távolabb voltunk a kaputól.
-
Hosszú és bonyolult történet, egyszer
majd elmesélem.
-
Oké. Most merre?
-
Hát valamelyik toronyban kell laknia.
-
Draculának, de ha azt a másik férfit
keressük, akkor szerintem nem ott fog lakni.
-
Biztos vagy benne?
-
Nem. – ráztam meg a fejem.
-
Nézd, az ott ő szerintem. Kövessük!
Halkan
elindultunk utána, az egyik toronyba ment, de az nem egy lakótorony volt. Szerencsére
oda is tudtok követni. A vár ennek a részében egy csomó nagyon fejlett
technikai eszköz volt. Bár a TARDIS kulcsa még a nyakukban volt, a biztonság
kedvéért beléptünk egy polc mögé. Odalépett egy laptop szerű szerkezethez, és
nyomogatott rajta valamit, majd idegesen kezdett sétálgatni fel-alá. A számítógép
egy furcsa hangot adott ki, a férfi elkáromkodta magát, amit hála a TARDIS
fordítójának pontosan értettem. Megint billentyűzött valamit, de most egy
űrhajó tervrajza jelent meg a képernyőn.
-
Doktor! Mit csinál? – suttogtam.
-
Az egy hajó terve. Nagyon fejlett,
biztos, hogy nem itt akarják megépíteni.
-
Kik irányíthatják őt meg a rakikat?
-
Nem tudom, de már engem is nagyon
érdekel. Vedd ki a kulcsot a nyakadból. – mondta miközben ő is megtette
ugyanezt.
-
Mit akarsz csinálni?
-
Isabelle, te maradj itt, csak akkor lépj
ki innen ha elakar menekülni.
A
Doktor kilépett a polc mögül és megszólította a férfit.
-
Tudja már régen megakartam tudni a maga
nevét! – szólalt meg útitársam.
-
Sandu Costache, a fejedelem jobb keze.
-
Az az egyetlen bökkenő, hogy maga nem
Sandu Costache, hanem egy klón.
-
Honnan tudja maga azt? Egy órával
ezelőtt még egy tömlöcben volt. Tényleg hova lett az a lány?
-
Tudja én sokkal öregebb vagyok, mint
maga. Elég sokat láttam, sok olyan
embert is mint maga. Isabelle pedig nem hülye.
-
Egyikük sem az, de minket nem fognak
tudni kijátszani engem és a szövetségeseimet.
-
Biztos, hogy a szövetségesei, nem csak
kihasználják magát?
-
Ne higgye azt, hogy mindent tud.
-
Maga se. Mikor klónozták le?
-
Egy hónapja. – mondta.
-
Miért pont ide küldték, mi van itt?
-
Semmi amiről magának tudnia kéne. – a
beszélgetésükre már nem is nagyon figyeltem, a polcon volt egy napló szerűség,
amit elkezdtem olvasni. Biztos, hogy Costache tulajdona, egy csomó olyan
dologról írt ami ebben a korban még biztos nem létezett. Éppen beakartam zárni,
amikor leejtettem és hatalmas durranással ért földet. – Csak nem Isabelle? –
szólalt meg Costache. – Gyere elő különben, megölöm!
-
Mit akar maga? – léptem elő.
-
Én semmit, tőled. A társadtól viszont,
tényleg akarunk valamit.
-
Mi lenne az?
-
Az életét. – mondta miközben előhúzott a
köpenye alól egy fegyvert, amit a Doktor felé tartott.
-
Ne! – ugrottam útitársam elé, amikor
Sandu Costache meghúzta a ravaszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése