Chapter One – The first journey

Sziasztok itt lennék az első résszel, remélem tetszeni fog! Jó olvasást!

Még egy a sok átlagos nap közül. Huszonöt éves vagyok, de eddig nem történt velem semmi, csak élem az életem. Most is hazafelé tartok, a hatos busszal, a munkából. Az útvonalat már fejből tudom, tizenkét éve erre járok. A régi kétemeletes jármű, éppen amikor fordult be az egyik kis utcába lerobbant. Nem akartam sötétben hazaérni ezért kénytelen voltam sétálni. Szerencsétlenségemre az eső is eleredt. Esernyő sem volt nálam, ezért bementem egy kávéházba. Sokszor szoktam idejárni, a pultos lány nagy mosollyal üdvözölt, amikor odamentem a pulthoz, hogy rendeljek egy krém csokit. Miután kifizettem kerestem magamnak egy helyet. Az ajtóval szemben találtam is egyet, éppen leültem, amikor két, számomra nagyon különös alak jött be. Nem tudom miért éreztem így, hisz ugyanolyanok voltak, mit a többi ember az üzletben. Egy pár percig követtem őket a tekintetemmel, miközben a meleg innivalóból kortyolgattam. Már csak egy kicsi maradt belőle, és az eső sem esett annyira, ezért miután megittam a maradék italt elindultam.

A víztócsákban állt a járdán. A legtöbbet sikerült kikerülnöm, éppen kitértem az útból, amikor valaki nekem jött és a kezembe nyomott egy tablet szerűséget. Feleszmélni sem volt időm máris jött egy férfi és kérdezősködni kezdett.

-          Ki adta ez neked?

-          Ő… - kerestem a szemmel azt a személyt, aki a kezembe adta, de nem találtam sehol.

-          Elteleportáltak innen, de talán ezzel tudjuk követni őket! – mutatott a kezembe lévő tárgyra. – Nem láttál különös alakokat valahol?

-          Hát… az az igazság, hogy a sarki kávézóban láttam pár furcsa embert.

-          Azok nem emberek voltak.

-          Akkor mik?

-          Gyere velem és megtudod.

Futva követtem a kávézóhoz a férfit, aki amint belépett az üzletbe, elővett egy számomra nagyon idegen tárgyat, és a két alak felé tartotta. Ők erre felálltak és elkezdtek hátrálni, amikor már a falnál jártak akkor hirtelen eltűntek a semmibe.

-          Nem lehet igaz, őket is elvesztettem! Téged hogy hívnak? – mutatott rám.

-          Isabelle Crusader.

-          Jó. – bólintott. – Isabelle velem kell, hogy gyere!

-          Hova és miért?

-          Messzire, és azért mert sokkal többet tudsz, mint amennyit elmondasz. Ugye tudod, hogy ki vagyok?

-          Igen.

-          Valahonnan olyan ismerős vagy nekem? Találkoztunk már valahol?

-          Nem, de a húgomat lehet, hogy ismerted. A londoni Torchwoodban dolgozott, akkor amikor megtámadták. Ott is halt meg, azt mondják én is ott voltam, de nem emlékszek rá. Akkor kezdtem nyomozni és találtam egy fényképet amin te vagy, csak egy kicsit máshogy néztél ki. Sok időbe telt kiderítenem, hogy ki vagy.

-          Értem. Akkor jössz vagy nem, nincs túl sok időm, te viszont tudnál nekem segíteni.

-          Megyek.

-          Akkor irány a TARDIS. Talán tudjuk követni őket.

A TARDIS

A Doktor egyenesen egy régi, rendőrségi telefonfülkébe futott. Követtem én is. Amikor beléptem nagyon meglepődtem. A kicsi telefonfülkébe egy hatalmas terem volt. Gyorsan kiszaladtam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem képzelődök. Jól megnéztem kívülről a TARDIS-t , de még akkor sem hittem a szememnek. Amilyen gyorsan kijöttem, olyan gyorsan is mentem vissza.

-          Doktor, most hova megyünk?

-          Azt még én sem tudom. – mondta miközben karokat húzogatott és gombokat nyomogatott. – Pár perc és kiderül.

-          Miért nem tudod, hogy merre tartunk?

-          Amit, az a lény a kezedbe adott egy transzport irányító. Rákötöttem a TARDIS-ra és megpróbálja találni az utolsó, helyet ahova szállított.

-          Értem. Te tudod kik voltak ezek?

-          Még nem. – rázta meg a fejét. – Érdekes tudnak az időben utazni, mindegy követjük őket.

-          Miért érdekes, hogy időben utaznak, te is tudsz.

-          Igen, de én Idő Lord vagyok, és a TARDIS-szal utazok, amit mi alkottunk meg. Nekik is lenniük kell egy idő hajónak, de nem tudom honnan szerezték. A világon nagyon kevesek tudnak utazni az időben, inkább csak az űrben, mint ti az emberek.

-          Mennyi esély van arra, hogy Idő Lord technikát használnak?

-          Semennyi. Én vagyok az utolsó közölünk. Pár éve még ketten voltunk, de A Mester meghalt.

-          Nem hiányoznak?

-          Kik?

-          A néped, a családod?

-          Jóval hamarabb elmentem, mint, hogy elpusztult volna.

-          Mi pusztult el?

-          A Gallifrey, a szülőbolygóm.

-          Mikor történt?

-          Régen, nagyon régen. Nézd! – mutatott az egyik monitorra. – 1920-ba mennek Versailles. Mi akarhatnak ott?

-          Várj, 1920, Versailles. Ott írták alá a trianoni békeszerződést. Mit akarhatnak ott?

-          Kiderítjük. – mondta miközben megint elkezdett karokat húzogatni.

~.~.~.~

-          Isten hozott Franciaországban! – lépett ki A Doktor a TARDIS-ból. – Szeretnél telefonálni?

-          Kit hívjak?

-          Mondjuk a családodat. – vonta meg a vállát.

-          Mit mondanák nekik?

-          Nem tudom, de azért ezt tedd bele a telefonodba, ezzel bárhol vagyunk, tudsz telefonálni. – nyújtott oda nekem egy telepszerűséget.

-          Köszi. – vettem el tőle. – Most hova megyünk?

-          Hol írták alá a szerződést?

-          A Nagy-Trianon kastélyban.

-          Menjünk oda!

-          Mit akarsz ott tenni?

-          Nem tudom, majd kitalálok valamit.

-          Mindig ezt csinálod?

-          Mit? – állt meg.

-          Improvizálsz.

-          Mi a baj vele?

-          Sosem gondolsz bele a dolgokba?

-          Nem. – rázta meg a fejét. – Bele kéne?

-          Valamikor igen. Abban a kastélyban éppen a Nagy Háború békeszerződését tárgyalják. Nyilvánvaló, hogy az idegenek, akikről még mindig nem tudjuk pontosan, hogy kik, ezt akarják megakadályozni, vagy megváltoztatni. Ha mi most be állítunk oda és kavalkádot csinálunk akkor mi is beleszólunk a történelem alakulásába.

-          Nyugodtan bele szólhatunk. – vonta meg a vállát.

-          Lehet, de gondolom, nem egy eléggé meghatározóba. Ez pedig az.

-          Szerinted mit kéne tennünk?

-          A kastély elég nagy. A békeszerződést egy hatalmas teremben írják alá. Megtehetjük, hogy az épület másik végébe tereljük őket, ott senkinek sem fog feltűnni, remélhetőleg.

-          Nem is rossz ötlet, és nézd ott vannak betudjuk őket terelni valahova.

Elkezdtünk futni, feléjük, de sajnos észrevettek és ők is ugyanezt tették. A kastély bejáratánál már majdnem elkaptuk őket, de akkor két őr állt elénk. A Doktor egy papírt mutatott fel nekik, amit megnézték és már be is engedtek minket. Szerencsére még láttuk, hogy az idegenek befordultak az egyik folyosóra. Az egyik ajtón berontottunk amikor körül néztünk akkor egy csomó ember nézett ránk.

-          Bocsi a zavarásért. Nem láttak egy pár különös alakot, fekete kabátban voltak. – kezdte A Doktor.

-          Kik maguk? – kérdezte az egyik férfi.

-          Én A Doktor vagyok. Ő pedig Isabelle Crusader. – mutatott rám.

-          A lány miért van férfi ruhákban? – kérdezte még mindig ugyanaz a férfi.

-          Szegénynek nincsen más ruhája. Nagyon szegény családból származik. Biztos nem láttak fekete kabátos alakokat? – mondta miközben én észrevettem, hogy valakik próbálnak áttörni  a tömegen.

-          Doktor, az ajtó felé tartanak! – kiáltottam futás közben.

A terem nagyon hosszú volt, de egész hamar sikerültkeresztül sprintelni. Az idegenek az ajtót próbálták kinyitni. Lendületből ráugrottam az egyikre, amitől a földre rogyott. Hamarosan A Doktor is megérkezett.

-          Szép ugrás volt! – dicsért meg, miközben segített felállni.

-          Köszönöm, de most az kéne kideríteni, hogy kik ezek.

-          Nem rossz, ötlet, csak először tűnjünk el innen., idegesít ez a sok ember.

-          Engem is. – bólintottam.

-          Viszlát! – köszönt a Doktor hangosan.

-          Hova vigyük őket? – kérdeztem miután kinyitottuk az ajtót.

-          Az udvarra, nincs jobb hely a szabadnál.

-          Akkor menjünk ki.

A kastély bejárta után pár méterre egy fa takarásában álltunk meg.

-          Kik maguk? – kérdezte A Doktor.

-          Maga ki? – szólalt meg, mély hangján.

-          A Doktor vagyok.

-          Milyen Doktor?

-          Simán Doktor. Maga igazán elmondhatná már legalább azt, hogy honnan jött?

-           A Srikáról jöttünk.

-          Srika, maguk Rakik!

-          Igen.

-          Mégis mit keresnek maguk itt?

-          Nem nyilvánvaló, megakarjuk akadályozni a békeszerződést.

-          Miért? – húzta össze a szemöldökét. – Mi hasznuk lenne belőle?

-          Akkor a háború tovább folytatódik, mi pedig megvárjuk amíg teljesen kiírtja magát a faj, akkor pedig mi ide jöhetünk.

-          Maguknak elment az esze! – mondtam.

-          Miért is?

-          Azért mert az emberek megfogják oldani, hogy ne legyen háború. Arra pedig nem gondolnak, hogy valakinek felfognak tűnni a hajóik.

-          Ne nevetesen meg. Nagyon primitív a technológiai fejlettség.

-          Lehet, de az embereknek van szeme.

A Doktor éppen mondani akart valamit, amikor hátulról ránk lőttek.

-          Isabelle! Futás! – ordította.

-          Merre?

-          Kövess engem!

Elkezdtünk futni a TARDIS felé, de ott két rakival találtuk magunkat szembe. Ezek nem úgy voltak felöltözve mint a többi. A velünk szemben állókon  páncélzat volt,  helyenként a kékes--zöldes bőrük kilátszott. Szemüket is csak most tudtam jól megfigyelni, aranysárga macska szemük volt. Az egyik megpróbált bejutni az telefonfülkébe nem sok sikerrel.

-          Doktor, mit tegyünk?

-          Szereted a klasszikus zenét?

-          Igen. Miért?

-          A telefonodon van?

-          Persze. Vivaldi Négy Évszak.

-          Akkor indítsd el. A rakik nem szeretik a komoly zenét.

Amikor elindult a zene azonnal a fülükhöz nyúltak és a földre térdeltek.

-          Kérem kapcsolják ki! – szólalt meg az egyik.

-          Hogyan utaznak időt? Ha elmondja kifogja kapcsolni.

-          Kifejlesztettük a technikát.

-          Persze, én meg Mickey Egér vagyok. Az igazat akarom hallani.

-          Amikor az Idők Háborúját vívták, egy Idő Úr hajó zuhant le a Srikára onnan van.

-          Hogy tanulták meg használni?

-          Sok időnkbe telt, de sikerült.

-          Egy kérdésem még lenne. Miért pont a huszadik századba jöttek, máskor is eltudják foglalni a Földet.

-          Igen, de most egy háborúból kell felállniuk, ami nem a legegyszerűbb feladat.

-          Maguk pedig ezt kihasználva, elakarják foglalni. Megmondom őszintén nem rossz terv, egy rakitól, amikor legutoljára láttam magukat, körülbelül olyan fejlettek voltak, mint az emberek a középkorban. Isabelle, most már ki kapcsolhatod! – amint kikapcsoltam Vivaldit, befutott egy hívás.

-          Ki az aki most hív? – nézett hátra egy pillanatra. Sajnos ez pont elég volt arra, hogy a két idegen felálljon és elfusson. – Mennyi baj van veletek emberekkel! Nem is értem miért nem állatokkal utazok.

-          Bocs, a barátom volt az, de mindegy. – mondtam miközben elkezdtem futni. Szerencsére ezek  a rakik nem voltak nagyon gyorsak ezért hamarosan megint szemben álltunk velük. Akkor azonban két alak jelent meg.

-          A párizsi Torchwood-tól jöttünk. Jules Gasquet vagyok, maguk kik?

-          A Doktor vagyok, Ő a társam Isabelle Crusader.

-          Doktor, nem tudja milyen régen várok erre a találkozásra!

~~~~~~~~

-          Mit akarnak tőlünk? – kérdeztem miközben próbálta kiszabadulni a Torchwood főnökének szorításából.

-          Tőled, semmit szépségem, de a Doktortól már annál többet.

-          Akkor őt hagyják békén! – mondta elképesztő nyugodtsággal, az útitársam.

-          Azért ő sem egy tudatlan kis csitri.

-          Hagyjon már békén! Nem tudok semmit!

-          Engedjék már nem látják, Ő csak egy lány.

-          Biztos maga ebben?

-          Maguk, hogy lettek a Torchwood tagjai, ő csak egy lány London egyik külvárosából.

-          Miért… – kezdte el a mondatot befejezni viszont már nem tudta. A lábamat sikerült kiszabadítani és keményem állon rúgtam a térdemmel.

-          Nagyon harcias vagy Isabelle!

-          Igen, de csak ezt az esély láttam a kiszabadulásra.

-          Volt más is, meg kell tanulnod gondolkozni és   a legmegfelelőbb dolgot csinálni.

-          Jó. Viszont mennünk kéne mert kötve hiszem, hogy csak egyedül volt itt.

-          Egyetértek.

-          Maguk ketten! – halottunk meg egy rakit a hátunk mögött.

-          Igen? – fordult hátra a Doktor.

-          Ezt, tegyék el! Egyszer még szükségük lehet rá! – nyújtott felénk egy köt alakú tárgyat.

-          Mi ez? – kérdeztem.

-          Megtudják, ha itt az ideje. – mondta majd összeesett. Azonnal odafutottunk mellé, megnéztem a pulzusát, de már nem volt neki. A Doktor lecsukta a két szemét.

~~~~~~~~~~

-          Mi történt vele?

-          Öngyilkos lett.

-          Addig én is eljutottam. – loholtam utána a TARDIS-hoz vezető úton.

-          Isabelle! – fordult felém. – Lehet, hogy a mi hibánkból halt meg.

-          Ezt nem értem.

-          A rakik szolganép, ha egyszer nem engedelmeskednek a gazdájuknak saját kezükkel végeznek magukkal.

-          Azt mondták volna nekik, hogy ne mondjanak senkinek semmit.

-          Pontosan, és még ezt is ideadta. – célzott a kör alakú tárgyra.

-          Mi ez?

-          Valaminek az irányítója. Megmondom őszintén, még nem láttam ilyet. Több mint ezer éves vagyok, de egyszerűen nem tudom kik csinálták ezt.

-          Tényleg több mit ezer éves vagy?

-          Te témát is nagyon tudsz terelni. Amúgy igen az Idő Lordok regenerálódnak egy halálos sérülés esetén.

-          Jó tudni.

-          Akkor hova akarsz menni? – kérdezte amikor a odaértünk a TARDIS-hoz.

-          Haza. – válaszoltam egyből.

-          Nem akarsz velem utazni többet?

-          De, csak mennem kell, ma este a barátom családjához, vacsorázni.

-          Ennyire várod?

-          Nem mondhatnám, a szülei viszont megölnek a szemükkel ha kések.

-          Mikorra mész?

-          Hatra.

-          Figyelj öt óra van, mivel idő hajóm van, addig akár csillagrendszereket is bejárhatunk.

-          Ezt elfelejtettem.

-          Akkor hova akarsz menni?

-          Még nem tudom, de nem csinálunk egy képet? – néztem rá boci szemekkel.

-          A kastéllyal? – én csak bólintottam, ő pedig már indult is a kastély elé. Én is hamar mellé álltam és magunk elé tartottam a telefonom.

-          Csíz!

-          Milyen lett?

-          Szuper! – fordítottam felé a képernyőt.

-          Tényleg az lett! Kitaláltad már hova akarsz menni?

-          Miért sürgetsz?

-          Én nem sürgetlek, csak megkérdeztem.

-          Tudod, mindig akartam találkozni Dracula-val.

-          Elviszlek, de tisztázzunk egy pár dolgot. Ne nagyon csinálj semmit, mert attól függetlenül, hogy akkor még nem éltél meghalhatsz. A neve nem Dracula hanem III. Vlad Cepes.

-          Megjegyeztem.

-          Akkor induljunk!