2014. február 1., szombat

Chapter Four – I’m Not a Normal Girl!


-          Igen, a gyerekem apja is Idő Lord, de itt többet nem mondhatok, üldöznek engem. Melyik évből jöttek vissza?
-          2013-ból. – válaszolt A Doktor.
-          Legyenek 2013-ban ugyanezen a napon tizenkét órakor a Buckingham Palota előtt. – mondta.
-          Ne ott, nagyon sokan vannak. – szóltam közbe. – Jobb lenne a Nelson szobornál, az nem annyira zsúfolt.
-          Akkor ott. Most pedig menjenek. - változott kedves hangja, ellenségessé.
-          Persze megyünk is, és gratulálok a gyermekéhez. – állt fel útitársam a székről.
-          Viszlát, és köszönöm.
A Doktor bólintott egyet és kiléptünk a kórteremből. Csendben sétáltunk a TARDIS-hoz, utána sem beszéltünk túl sokat. Kiléptem a hajóból és a Nemzeti Galéria egyik termében találtam magam, a helyiségben az összes tekintet rám szegeződött. Visszaszaladtam a járműbe és vázoltam a helyzetet. A barátom nem esett kétségbe, kapcsolgatott egy kicsit, és már mondta is, hogy kiléphetek a friss levegőre. Most a Trafalgar téren, a szökőkutaknál találtam magam, pár méterre a Nelson emlékoszloptól. A szememmel Édesanyámat kerestem, nem láttam sehol. A Doktor is kilépett a TARDIS-ból, egy különös nyaklánccal a kezében, oda adta nekem, csak akkor láttam, hogy egy cetli is van rajta, ,,Boldog Szülinapot!” felirattal. Azért megkérdezte hanyadik, a huszonötödik volt. Nekem csak az volt a kérdésem, mit kaptam? A válasz igen meglepett, egy szónikus nyaklánc, elmesélte azt is, egyszer felrobbantotta azt a gyárat. Nem értettem, hogy akkor most ezt honnan szerezte, azt mondta ez maradjon az Ő titka. Gyorsan a nyakamba tettem, ezután újra körülnéztem és megláttam Anyámat. Éppen felénk tartott, nála is volt valami. Amikor szembeért velem, Ő is megköszöntött, tőle egy naplót kaptam. Azt mondta mindent írjak fel benne amit most átélek, mert nem tudhatom mi fog történni velem.  Útitársam azt mondta, hogy születésnapom alkalmából elmegyünk a Medúza zuhatagba, addig anyám elmesélhet mindent amit akar.
-          Kezdjük ott, hogy tegeződjünk! A nevem pedig Agnieszka Dombrowski. Mielőtt mondanál valamit Doktor, az Idő Lord nevem, A Látó.
-          Honnan jött? – kérdezte miközben elindultunk.
-          Már fiatal koromban kiváló telepatikus képességeim voltak.
-          Az nagy erény. Isabelle veled történt már olyan, hogy beleláttál az emberek gondolataiba? – fordult felém.
-          Sokszor, de nekem is lenne hozzátok egy kérdésem.
-          Mi az? – kérdezte az Édesanyám.
-          Miért hallom sokszor az erős szívdobogásom?
-          Mert nekünk két szívünk van. – válaszolták egyszerre.
-          Értem. – bólintottam – és a Medúza zuhatagban mi van?
-          Igazából semmi, az Idő Háborúnak az egyik ütközete volt ott, egyszer pedig a Föld és még huszonhat bolygó, te nem emlékszel erre? – húzta össze szemöldökét A Doktor.
-          Valami rémlik, hogy mesélték, szerintem ez akkor történt amikor kómában voltam.
-          Voltál kómában? – kérdezte ijedten Édesanyám.
-          Egyszer bevertem a fejem amikor a egyetemre jártam és a kémikusokkal kellet együtt dolgoznunk, mai napig a hideg ráz tőlük.
-          Az orvosok sosem mondtak semmit különöset a szervezetedről?
-          Nem mondhattak! Elintéztem ezt azonnal miután megszületett. – mondta Anyám – Még jó, hogy jöttetek.
-          Megjöttünk! – kiáltott fel A Doktor – Nem néztek ki?
-          Milyen kérdés ez, az univerzum legszebb helyén vagyunk! – nézett hülyén Anyukám.

Kiléptünk a TARDIS ajtaján, én kicsit tartottam de mutatták nekem, hogy nyugodtan menjek ki, kapni foguk levegőt. A látvány ami elém tárult csodálatos volt. A zöld, a sárga, és a bordó színek alkották az egészet. A Doktor egyszer mesélte, hogy Ő gyerekkorában járt itt elsőnek, az Édesapja hozta el, akkor amikor kilencven éves volt. Ezen a számon már meg sem lepődtem. Mikor visszamentünk nem bírtam tovább és megkérdeztem Anyától, hogy miért nem mondta el az igazi nevét.  Elmesélte akkor üldözte az űrrendőrség, mert azt hitték Ő robbantott fel egy épületet. Azért hazudott a nevéről, mert tudták az Idő Lord nevét és azt is amit a Földön használt. Akkor már három hónapos terhes volt velem. Azt is elmesélte, hogy az Apám az Idők Háborújában vesztette életét. Ő el tudott menekülni egy hajóval, de az lezuhant a Srikán. Amikor ezt kimondta megértettem mit akartak mondani a Rakik. Valahogy azt a kütyüt, ami lehetővé teszi az időutazást, kiszedték a járműből és valakik megbízták őket, hogy menjenek vissza 1920-ba. Ezt elmondtam anyának és A Doktornak, előbbi elmondta a Dalekok üldözték, akkor összeállt nekik a kép. Én nem értettem túl sokat a halandzsájukból, de nekem is elkezdték magyarázni. A végére egész világossá vált, lehet a Dalekok irányítják a rakikat. Ezt tíz percembe került megértenem ugyanis, nekik ezt húsz mondatban sikerült vázolniuk. A Doktor persze azonnal kitalálta, menjünk a Srikára. Ezt egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, ha ott vannak a Dalekok, és tényleg annyira utálják az Idő Lordokat akkor nem túl biztonságos oda menni. Nem szóltam semmit tudtam, hogy leszavaztak volna. Ezért inkább leültem a barna kanapéra és vártam az érkezésünk pillanatára. A TARDIS nem soká abba is hagyta a rázkódást, ilyenkor már tudtam, hogy a cél állomáson vagyunk. Egy kicsit még beszélgettünk, majd elindultunk kifelé. A helyzet a Srikán nem csak engem, de anyát és A Doktort is meglepte…

1 megjegyzés:

  1. Drága Lotte!
    A blogom blogverseny zajlik, ha gondolod jelentkezz: http://konyvsarokbookcorner.blogspot.hu/2014/03/blognyito-verseny.html :)

    VálaszTörlés