Chapter Five - Daleks in the Planet

Sziasztok! Szeretnék elnézést kérni, hogy február óta nem hoztam új részt és, hogy kitartottatok a blog mellett, na de most már itt vagyok eggyel, remélem tetszeni fog nektek. Jó olvasást!


 - Mi történt itt? - kérdezte anya amit kiléptünk a Tardisból - Mikor legutóbb itt jártam akkor még nem volt hó.
- Érdekes, nem rég jártam itt, akkor minden rendben volt. - nézett körül A Doktor.
- Most a fővárosban vagyunk Ramában, a városháza a főtéren van, a rakik hagyományosan ott tárolják az irataikat. - mondta anyám.
- Akkor induljunk! - szólaltam meg.A hó egyre mélyült, mire a sétáló utcához értünk már a térdünkig ért. Amikor léptem egyet valami megszorítottam a vádli. A Doktor azonnal odaugrott és próbált kiszabadítani, sajnos ő is csapdába esett, már csak anya volt szabadon, de ő sem sokáig. A kezek elengedtek minket, amikor elakartam indulni egy angyal szerű szobor állt velem szembe. Szürke volt az egész és kezei a szemei előtt voltak, mint aki elakarja takarni, hogy sír.
- Könnyező Angyalok! Isabelle ne pislogj, egyet pislogsz és halott vagy, gyorsabbak, mint gondolnád. - bólintottam egyet.
- Akkor mit tegyek? - kérdeztem kétségbe esve.
- Egyszer úgy játszottuk ki őket, hogy egymással szembe állítottuk őket, talán most is megtudjuk csinálni. - hadarta - Agnieszka lassan menj a lányod baloldalára, én pedig megyek a jobbra, álljunk egymással háttal álljunk. Gyorsak voltak, nem csak ők hanem az angyalok is, A Doktor egy pár másodperc múlva mondta, hogy guggoljunk le. Az angyalok már nem követtek minket, egymást nézték.
- Menjünk tovább, a tér már nincs messze. - mondta anya nyugodtan. Tényleg nem volt messze az előtte lévő sarkon egy tábla mutatta az irányt.
 - Dalekok tere - olvasta el A Doktor - régen Szabadság térnek hívták.
 - Ezek szerint a Dalekok elég nagy befolyást szereztek itt. - mondtam.
 - A rakik rabszolga nép voltak, csak felszabadultak, mindig szerették ha megmondják nekik mit csináljanak, a Dalekok kapóra jöttek nekik, és ez szerintem kölcsönös. - mesélte anya.
 - Szerinted van valami az irat tárban? - kérdezte A Doktor.
 - Isabelle apja volt ott, akkor elég sok mindent talált, haditerveket, történelmi könyveket. - az út többi részét csendben tettük meg, amikor beléptünk az épületbe megint iránymutató táblák voltak kitéve.
 - Irattár az első emeleten van. - mondta A Doktor - Figyeljetek, itt csendben kell lennünk, nagyon jó zaj felismerő rendszerük van. Egyszer így buktam le itt. - anya és én csak kuncogva bólintottunk. A lépcsőn szépen csendeben felmentünk, az irat tár a második ajtó volt, jobbra. A szobában két számítógép volt, A Doktor oda ment az egyikhez és elkezdett csinálni valamit a szónikuscsavarhúzújával.
- Találtál valamit? - kérdezte anya.
- Igen. A Dalekok tényleg itt voltak, de egy hónapja egyik napról a másikra eltűntek, egy Raki társaságában. Ezek után a Srika gazdasága összeomlott, a legtöbben belehaltak az éhezésbe.
- Nincs valami egy lezuhant egy űrhajóról? - kerestem a szemmel valami hasznosat.
- Van az is huszonöt éve zuhant le, rájöttek, hogy Idő Lord hajó, kibelezték.
- A pilótával mi történt?
- Adatokat lopott ezért bebörtönözték, utána pedig szövetséget kötött a Dalekokkal.
- Ez az jelenti, hogy apám elárulta a saját népét! - kiáltottam fel.
- Pontosan, mindig okos lányt akartam! - szólalt meg valaki a hátunk mögött.
- Ron! Te, hogy kerülsz ide? - rémült meg anya.
- Nem szabad meglátogatnom a saját gyerekemet. - vigyorgott.
- Kicsit hamarabb kellet volna. - sziszegte anyám.
- Ha nem rejteted volna el olyan jól meglátogattam volna. De ne most beszéljük meg a családi problémáinkat inkább menjünk le a pincébe, beszeretnélek mutatni titeket valakiknek. - húzott elő egy pisztolyt. A Doktorra néztünk aki, csak bólintott, hogy menjünk az apám után. Az alagsor lejárata a harmadik ajtó volt balra. Ketté volt osztva, és mindenféle irányító pult volt ott. Az egyik előtt egy félig ember félig Dalek volt. Megfordult és felénk lebegett.
- Isa, Aga és A Doktor, szeretném nektek bemutatni Davrost! - mondta vigyorogva.
- Anya, Doki, ki ez az ember? - kérdeztem.
- Ő a Dalekok fő vezére és létrehozója, nem mellesleg az egyik legnagyobb ellenségem. - mondta A Doktor.

Chapter Four – I’m Not a Normal Girl!

-          Igen, a gyerekem apja is Idő Lord, de itt többet nem mondhatok, üldöznek engem. Melyik évből jöttek vissza?

-          2013-ból. – válaszolt A Doktor.

-          Legyenek 2013-ban ugyanezen a napon tizenkét órakor a Buckingham Palota előtt. – mondta.

-          Ne ott, nagyon sokan vannak. – szóltam közbe. – Jobb lenne a Nelson szobornál, az nem annyira zsúfolt.

-          Akkor ott. Most pedig menjenek. - változott kedves hangja, ellenségessé.

-          Persze megyünk is, és gratulálok a gyermekéhez. – állt fel útitársam a székről.

-          Viszlát, és köszönöm.

A Doktor bólintott egyet és kiléptünk a kórteremből. Csendben sétáltunk a TARDIS-hoz, utána sem beszéltünk túl sokat. Kiléptem a hajóból és a Nemzeti Galéria egyik termében találtam magam, a helyiségben az összes tekintet rám szegeződött. Visszaszaladtam a járműbe és vázoltam a helyzetet. A barátom nem esett kétségbe, kapcsolgatott egy kicsit, és már mondta is, hogy kiléphetek a friss levegőre. Most a Trafalgar téren, a szökőkutaknál találtam magam, pár méterre a Nelson emlékoszloptól. A szememmel Édesanyámat kerestem, nem láttam sehol. A Doktor is kilépett a TARDIS-ból, egy különös nyaklánccal a kezében, oda adta nekem, csak akkor láttam, hogy egy cetli is van rajta, ,,Boldog Szülinapot!” felirattal. Azért megkérdezte hanyadik, a huszonötödik volt. Nekem csak az volt a kérdésem, mit kaptam? A válasz igen meglepett, egy szónikus nyaklánc, elmesélte azt is, egyszer felrobbantotta azt a gyárat. Nem értettem, hogy akkor most ezt honnan szerezte, azt mondta ez maradjon az Ő titka. Gyorsan a nyakamba tettem, ezután újra körülnéztem és megláttam Anyámat. Éppen felénk tartott, nála is volt valami. Amikor szembeért velem, Ő is megköszöntött, tőle egy naplót kaptam. Azt mondta mindent írjak fel benne amit most átélek, mert nem tudhatom mi fog történni velem.  Útitársam azt mondta, hogy születésnapom alkalmából elmegyünk a Medúza zuhatagba, addig anyám elmesélhet mindent amit akar.

-          Kezdjük ott, hogy tegeződjünk! A nevem pedig Agnieszka Dombrowski. Mielőtt mondanál valamit Doktor, az Idő Lord nevem, A Látó.

-          Honnan jött? – kérdezte miközben elindultunk.

-          Már fiatal koromban kiváló telepatikus képességeim voltak.

-          Az nagy erény. Isabelle veled történt már olyan, hogy beleláttál az emberek gondolataiba? – fordult felém.

-          Sokszor, de nekem is lenne hozzátok egy kérdésem.

-          Mi az? – kérdezte az Édesanyám.

-          Miért hallom sokszor az erős szívdobogásom?

-          Mert nekünk két szívünk van. – válaszolták egyszerre.

-          Értem. – bólintottam – és a Medúza zuhatagban mi van?

-          Igazából semmi, az Idő Háborúnak az egyik ütközete volt ott, egyszer pedig a Föld és még huszonhat bolygó, te nem emlékszel erre? – húzta össze szemöldökét A Doktor.

-          Valami rémlik, hogy mesélték, szerintem ez akkor történt amikor kómában voltam.

-          Voltál kómában? – kérdezte ijedten Édesanyám.

-          Egyszer bevertem a fejem amikor a egyetemre jártam és a kémikusokkal kellet együtt dolgoznunk, mai napig a hideg ráz tőlük.

-          Az orvosok sosem mondtak semmit különöset a szervezetedről?

-          Nem mondhattak! Elintéztem ezt azonnal miután megszületett. – mondta Anyám – Még jó, hogy jöttetek.

-          Megjöttünk! – kiáltott fel A Doktor – Nem néztek ki?

-          Milyen kérdés ez, az univerzum legszebb helyén vagyunk! – nézett hülyén Anyukám.

Kiléptünk a TARDIS ajtaján, én kicsit tartottam de mutatták nekem, hogy nyugodtan menjek ki, kapni foguk levegőt. A látvány ami elém tárult csodálatos volt. A zöld, a sárga, és a bordó színek alkották az egészet. A Doktor egyszer mesélte, hogy Ő gyerekkorában járt itt elsőnek, az Édesapja hozta el, akkor amikor kilencven éves volt. Ezen a számon már meg sem lepődtem. Mikor visszamentünk nem bírtam tovább és megkérdeztem Anyától, hogy miért nem mondta el az igazi nevét.  Elmesélte akkor üldözte az űrrendőrség, mert azt hitték Ő robbantott fel egy épületet. Azért hazudott a nevéről, mert tudták az Idő Lord nevét és azt is amit a Földön használt. Akkor már három hónapos terhes volt velem. Azt is elmesélte, hogy az Apám az Idők Háborújában vesztette életét. Ő el tudott menekülni egy hajóval, de az lezuhant a Srikán. Amikor ezt kimondta megértettem mit akartak mondani a Rakik. Valahogy azt a kütyüt, ami lehetővé teszi az időutazást, kiszedték a járműből és valakik megbízták őket, hogy menjenek vissza 1920-ba. Ezt elmondtam anyának és A Doktornak, előbbi elmondta a Dalekok üldözték, akkor összeállt nekik a kép. Én nem értettem túl sokat a halandzsájukból, de nekem is elkezdték magyarázni. A végére egész világossá vált, lehet a Dalekok irányítják a rakikat. Ezt tíz percembe került megértenem ugyanis, nekik ezt húsz mondatban sikerült vázolniuk. A Doktor persze azonnal kitalálta, menjünk a Srikára. Ezt egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, ha ott vannak a Dalekok, és tényleg annyira utálják az Idő Lordokat akkor nem túl biztonságos oda menni. Nem szóltam semmit tudtam, hogy leszavaztak volna. Ezért inkább leültem a barna kanapéra és vártam az érkezésünk pillanatára. A TARDIS nem soká abba is hagyta a rázkódást, ilyenkor már tudtam, hogy a cél állomáson vagyunk. Egy kicsit még beszélgettünk, majd elindultunk kifelé. A helyzet a Srikán nem csak engem, de anyát és A Doktort is meglepte…

Chapter Three – Adventures in London

Sziasztok! Már nagyon régen hoztam részt, de most itt vagyok a harmadik fejezettel! Remélem tetszeni fog! Jól olvasást! 

-          Isabelle! Jól vagy? – kapott el a Doktor mielőtt a földre estem volna.

-          Igen, csak súrolt, a nem tudom mi...

-          Lézer volt.

-          Costache hol van?

-          Elsugározták őt is, mint múltkor a rakikat, de most nem ez a lényeg. Elviszlek egy kórházba.

-          A Földre?

-          Dehogy, az univerzum legjobb korházába viszlek, Új New York-ba.

-          Új New York?

-          Pontosabban a tizenötödik Új New York, az Új Földön. Sokszor jártam már ott, biztos megfognak gyógyítani. – erre csak egy bólintással tudtam válaszolni, utána pedig elájultam.

~~~~~~~~~

A kórház Új New York-ban

-          Hol vagyok? – ültem fel az ágyon.

-          Kórházban, emlékszel megsebesített Costache. – lépett mellém a Doktor.

-          Igen. – bólintottam. – Meddig nem voltam magamnál?

-          Két napig, de altattak.

-          Mikor fognak kiengedni?

-          Azt mondták, hogy miután felébredsz hazamehetünk. Gyere, állj fel! – nyújtotta oda karját. – Körül akarsz nézni a városban?

-          Nincs túl sok kedvem hozzá. – ráztam meg a fejem. – Inkább menjünk haza!

-          Biztos vagy benne?

-          Ha jobban meggondolom nem.

-          Akkor öltözz át és egy órát még töltünk itt.

-          Oké.

A város hatalmas volt. Az emberek lebegő kocsikkal közlekednek, de a legmeglepőbb az volt amikor megláttam a nővéreket a kórházban, úgy néztek ki mint a macskák. Eleinte furcsa volt, szerencsére sikerült hamar megszoknom. A város nem is hasonlított az általam ismert 21. századi New York-ra. Sajnáltam, amikor el kellet mennünk, vissza az én jelenembe. Éppen indultunk amikor csörgött a telefonom, a barátom Rob volt. Az ilyenkor szokásos, siessek, mert különben a szülei a szemükkel ölnek meg, szöveget akarta elmondani. Miután letettem a telefonom mondtam a Doktornak, hogy menjünk haza.

~~~~~~~~~

-          Itt is lennénk! – mondta amikor landoltunk a TARDIS-val.

-          Otthon, édes, otthon! – léptem ki az ajtón.

-          Ennyire utálsz velem utazni?

-          Nem, épp ellenkezőleg imádok, de a Föld mégis csak az otthonom.

-          Értem. Nem azt mondtad, hogy a barátodhoz kell menni?

-          De azt, csak nem tudom mennyi az idő.

-          Fél hat. Mikorra kell menned?

-          Hatra.

-          Hova?

-          Sutton-ba.

-          Ugye, tudod, hogy most Enfield-ben, a város másik végén vagyunk?

-          Persze, de akkor nem indulunk?

-          Indulunk, bár nem értem minek sietni.

A beléptünk a TARDIS-ba és beállítottuk, hogy egy órával hamarabbi időpontra menjünk vissza. Az út nem volt olyan hosszú, mint amikor Franciaországból mentünk Erdélybe vagy az utóbbiból haza. Mikor megérkeztünk útitársam megint üdvözült engem a városban és elmondta, hogy mi hol van. Mivel Rob-ék házától tíz méterre tett ki nem vittem túlzásba a sietséget. Amikor becsengettem hozzájuk és Rob dühös arccal nyitott ajtót, akkor viszont nagyon meglepődtem.

-          Isabelle, tudod mennyi az idő?

-          Ööö…öt. – válaszoltam.

-          Neked rosszul jár az órád?

-          Nem. Miért?

-          Azért mert fél hét van.

-          Bocsáss meg, hogy ennyit késtem, de nagyon sok dolgom volt.

-          Jó, gyere be.

A szülei a nappaliban ültek, amikor beléptem gyilkos pillantással tekintetek rám. Látszott rajtuk, hogy nincsenek oda értem, bár sosem voltak. Elhelyezkedtünk Rob-val a velük szembelévő kanapén, és elkezdtünk beszélgetni számomra érdektelen dolgokról. Szerencsére nem sokáig kellet hallgatnom, mert mondták, hogy menjünk enni. Már nagyon éhes voltam ezért nem is vártam sokáig, amint leültünk megfogtam a kanalat és szedtem a pásztorpitét. Amikor Rob anyukája, Mrs. Smith, a desszertet letette az asztalra, megcsörrent a telefonom.

-          Isabelle Crusader. – szóltam bele.

-          Szia Isa, a Doktor vagyok, bocs, hogy zavarlak, de nagy baj van.

-          Mi? – ijedtem meg.

-          Mondtad, hogy menjek el hozzátok pár cuccért.

-          Doki a lényeget. – sürgettem.

-          Amikor beléptem a házba, akkor egy nagyon furcsa alak ült a kanapén, anyukád mellet.

-          A barátja, apától réges-régen elváltak, azért költöztünk Londonba.

-          Neked sohasem tűnt fel semmi különös vele kapcsolatban?

-          Hát, amikor először találkoztunk, akkor nagyon tudományos dumát nyomott le a munkámról.

-          Te mit is dolgozol?

-          Kvantumfizikus vagyok. Miért?

-          Mert szerintem a nevelőapád egy klón, de nem olyan mint múltkor ő egy robot.

-          Mikor találkoztatok elsőnek?

-          Körülbelül egy féléve.

-          Figyelj, ide tudnál jönni?

-          Fontos lenne?

-          Igen, csak te fogod tudni, meggyőzni anyukádat.

-          Ide tudsz jönni értem?

-          Persze. – válaszolt, majd kinyomtam.

-          Most hova akarsz menni? – kérdezte Rob.

-          Haza, anya veszélyben van, nem veszíthetem el őt is.

-          Elvigyelek?

-          Nem köszi, A Doktor ide jön.

-          Ki az A Doktor?

-          Az egyik barátom.

-          Még egyszer sem említeted, hogy van egy Doktor nevű barátod. Milyen Doktor?

-          Csak, Doktor. Ez ő lesz! – mondtam, amikor meghallottam a TARDIS különleges hangját. Felálltam és kirohantam a házból egyenesen a hajó felé.

-          Doktor, anya jól van?

-          Igen, de sietnünk kell. Jártál már a nevelőapád dolgozó szobájában?

-          Nem, körülbelül egy éve költözött oda hozzánk, és nem enged be oda senkit, még anyát sem.

-          Hát nekem sikerült bejutnom, és robot alkatrészeket találtam.

-          Onnan gondolod, hogy klón.

-          Igen, de nem értem, hogy miért kellett lemásolni.

-          Doktor, induljunk! Majd gondolkozol rajta később! – tíz perc sem telt bele már az otthonom ajtajában álltam és a kulcsomat kerestem.

-          Isa, azért jó lenne sietni. – toporgott A Doktor.

-          Miért fázol?

-          Igen. Én nem skót vagyok.

-          Attól függetlenül, hogy Skóciában születtem én is fázhatok. – mire a mondatot végig mondtam az ajtót sikerült kinyitnom.

-          Menjünk a dolgozószobába!

-          Jó. – válaszoltam, miközben anyát kerestem. Mivel nem láttam lent, felrohantam és egyenesen a nevelőapám dolgozó szobájába mentem. Az ajtó belülről volt bezárva, anya nevét kiáltottam. Válaszként valami segélykiáltást kaptam. Az ajtót éppen beakartam rúgni, amikor A Doktor megérkezett.

-          Isabelle, miért akarsz mindig rombolni? – mondta miközben a zárhoz tartotta a szónikus csavarhúzóját.

-          Hát, ilyen vagyok.

-          Gyere! – lépett be a szobába. Anya a kanapén volt megkötözve, amíg Steven, a nevelőapám, a számítógépét nézte. Azonnal odarohantam édesanyámhoz, hogy kiszabadítsam, míg A Doktor az utóbbihoz ment oda és kérdőre vonta. Miután sikerült anya kezét szabaddá tenni mind a ketten rájuk figyeltünk. A Doktor feltett vagy két kérdést, de egyikre sem kapott választ. Elővette a szónikus csavarhúzóját és Steven felé tartotta, mivel én tudtam, hogy egy robot, nem féltem. Anyán látszott az ijedség. A Steven klónon látszott, nem bírja a hangját, a felé irányított tárgynak. A karjából,  hirtelen egy rugó, ugrott elő. Édesanyám A Doktor elé ugrott, hogy védje, a barátját. Én hamar elrángattam előle, nem telt bele sok idő a robot darabjaira hullott.

-          Mi volt ez? – kérdeztem a társamtól.

-          Elromlott, én csak darabokra szedtem. Segítesz átnézni?

-          Persze. – guggoltam le, a vas halomhoz.

-          Isabelle, mit csináltatok? – mondta anya, látszott rajta, hogy teljesen megrémült.

-          Anya, mi semmit. Most jól figyelj, ez nem Steven volt, – mutattam a romokra – egy klón.

-          Megöltétek!

-          Nem, Steven még él, megfogjuk találni. Érted? – tettem a kezeimet a vállaira.

-          Megöltétek! – mondtam remegő lábbal – Mit tett maga a lányommal? – fordult A Doktor felé.

-          Nem történt vele semmi.

-          Az én lányom, nem ölt volna soha.

-          Nem ölt meg senkit, Ő nem az igazi Steven volt.

-          Menjetek innen! – kiáltott fel anya. A Doktor megfogta a karom és kihúzott a szobából. Befutottam a sajátomban, elővettem az utazótáskám és elkezdtem belepakolni a cuccaimat. Majdnem elsírtam magam amikor a társam odalépett mellém.

-          Isabelle, nyugodj meg!

-          Miért ilyen? – kérdeztem, miközben sötétbarna hajamat kisöpörtem az arcomból.

-          Lehet, hogy kimosta az agyát. Ha ez történt idővel elmúlik.

-          Mennyi idő kell hozzá? – szipogtam.

-          Nem tudom. Sok mindentől függ. – nyugtatott meg.

-          Mit szorongatsz? – kérdeztem, amikor észrevettem, hogy a keze között van valami.

-          Nézd! – nyitotta ki a kezét, amiben egy kerek tárgy volt.

-          Mi ez?

-          Emlékszel a mintára, ami a rakiktól kapott eszközön van?

-          Persze, ez ugyanolyan. Tudod már mi az?

-          Sejtésem sincs.

-          Doktor, ezt hol találtad? – mutattam a most megszerzett szerkezetre.

-          A Steven klónból, amikor anyukádat nyugtattad akkor nézegettem az alkatrészeket és ott. Miért fontos ez?

-          Azért, mert nekem ez nagyon ismerős.

-          Honnan?

-          Nem tudom, biztos, hogy láttam már valahol, de évekkel ezelőtt lehetett.

-          Hol?

-          Nem rémlik.

-          Jó lenne tudni. – sóhajtott nagyot.

-          Te tudod mi ez?

-          Egy adathordozó.

-          Megtudjuk nézni mi van rajta?

-          Igen, de csak a TARDIS-ban.

-          Menjünk oda! – dobtam a hátamra, az immár telepakolt utazótáskám – Nekem már nincs kedvem itt maradni.

-          Figyelj, miután kiderítettük mi van ezen,– célzott a kezében lévő tárgyra – elviszlek a Medúza-zuhatagba.

-          Ott mi van? – kérdeztem miközben kiléptem a szobám ajtaján, és elindultam a földszintre, az ajtóhoz.

-          Mikor legutoljára jártam arra huszonhét bolygó és Föld, amúgy semmi különös, de gyönyörű. Nem emlékszel?

-          Mire?

-          Arra, hogy eltűnt a nap, a hold és bolygók voltak az égen, a Dalekok pedig megszállták a bolygót.

-          Most, hogy mondod a bolygókra emlékszem, de a többire nem.

-          Érdekes. – mondta miközben kinyitottam nekem a bejárati ajtót. – Volt már ilyen máskor is

-          Milyen?

-          Hát, hogy mondott neked valaki, valamit amit láttál, de nem emlékeztél rá?

-          Igen, sokszor. Senki sem tudja miért van ez.

-          Majd kiderítjük,  de nézzük mi van az adathordozón. – léptünk be a TARDIS-ba.

-          Van sejtésed miért pont ide férkőztek be?

-          A te családodba? – egy kis bólintással válaszoltam – Nem, viszont én is kíváncsi vagyok rá! – kezdett nyomogatni gombokat, a számomra rendezetlennek tűnő irányítófelületen. Én leültem az egyik sötétbarna bőrszékre, és figyeltem, hogy mit csinál. A Doktor éppen rácsatlakoztatta a kis adattárolót, amikor meghallottam a saját szívdobogásomat, a dobbánások erősek voltak, nem tudtam miért van ez. A gondolat menetembe A Doktor nevetése zavart bele. A következő percben már a sikerültet kiabálta. Odaléptem mellé és megnéztem a monitoron, hogy mit talált, se nem volt ott semmi, kérdően néztem rá, már magyarázta is, hogy le tudta tölteni az adatokat a hordozóról és meg is tudjuk nézni őket. Beütött valamit a régi tévéképernyő, alatti billentyűzetbe és már nézhettük is a rengeteg adatot. Sok olyan volt amit nem értettem meg, de volt egy külön mappa, rólam. Megnyitottuk és elkezdtük olvasni, a napjaim menetéről voltak információk. A lineáris sorrendbe elhelyezett feljegyzések között, a gyerekkoromnál örökbe fogadási papírokat találtunk. – Örökbe fogadtak?

-          Én nem tudok róla, bár, sokszor elgondolkoztam azon, hogy nekem miért van barna hajam és szemem, míg a tesóim szőke hajúak és kék szeműek.

-          Mivel magyarázták meg?

-          Másra ütöttem. – huppantam le megint az egyik székre.

-          Kire?

-          Doktor, teljesen mindegy, örökbe fogadtak. Nézzük meg inkább, hogy van-e valami írva az anya nevéhez.

-          Nincs semmi, egy  glasgowi kórház van beírva a születési helyednek.

-          Ebből nem tudtunk meg semmit.

-          Menjünk el Glasglow-ba, a kórházba ahol születtél, ott lehet, hogy tudnak mondani valamit.

-          Ne, inkább látogassuk meg a bátyámat ő biztos, hogy tud mondani valamit.

-          Jó, hol lakik?

-          A szomszéd utcában. – álltam fel az ülő alkalmatosságról.

-          Sétálni akarsz?

-          Igen. – kiáltottam.

Öt perc sem telt bele már a bátyám ajtajánál álltunk, arra várva, hogy kinyissa. Mikor végre megtörtént nem ő hanem Stacey, a barátnője fogadott minket. Nem vagyok oda érte, igazi cicababa, aki csak rózsaszín cuccokat hord, frászt kapok tőle. Beléptünk a házba és  bátyám is otthon volt, csak éppen a kanapén feküdt törött lábbal. Amit meglátott elkezdte, magyarázni, hogyan is történt, engem viszont ez  most nem érdekelt annyira. Türelmesen végig hallgattam és jobbulást kívántam neki, majd rátértem arra amiért ide jöttem. Amikor megkérdeztem látszott rajta a meglepettség, de elmesélte, hogy anyáéknak volt egy gyerekük aki még születése előtt meghalt, ekkor fogadtak örökbe engem. Az anyámról csak annyit tudnak, hogy Isabelle-nek hívják őt is, többet nem, a kórház azt mondta, egy nappal azután, hogy  megszülettem eltűnt. Amikor befejezte a történetet felült és megölelt, és azt súgta nekem, hogy bárkik is a szüleim neki mindig a testvére leszek.

~~~~~

Bátyámtól a TARDIS-ba mentünk, az odatartó rövid úton A Doktor azt mondta, hogy elmegyünk Glasgow-ba, a kórházba ahol születtem. Mivel időhajónk van, akkorra tudunk visszamenni amikor megláttam a napvilágot. Az utazás most sem tartott sokáig, a kórház pont ugyanúgy néz ki 1987, mint amikor legutóbb ott jártam, ami tíz éves koromban volt. Elindultunk a szülészet felé, amit elég nehéz volt megtalálni. Amikor végre megsikerült akkor A Doktor elmagyarázta, hogyha megtaláljuk az anyámat és magamat semmiképpen se nyúljak saját magamhoz, azzal hatalmas károkat okoznék. Odamentünk a recepcióhoz és megkérdeztük, hogy van-e Isabelle nevű kismamájuk, a nővér azt mondta, hogy már két napja fekszik bent. Nem tudnak róla sokat, a szívét pedig meg sem tudták nézni. Én ezzel  nem is foglalkoztam, de A Doktor megkérdezte, hogy hanyas szobában van. A válasz a huszonötös volt. Elkezdett rohanni a kórterem felé, amikor beért a szobába, a zakója alól elővett egy sztetoszkópot és meghallgatta az alvó anyám szívét. Hallgatta egy kicsit és látszott rajta, hogy elsápadt. Isabelle is felkelt és rémülten nézett rá.

-          Ki maga? – ült fel az ágyon.

-          A Doktor vagyok. Engem viszont az érdekel, hogy maga ki?

-          Isabelle Karlsson. – válaszolt.

-          Én nem erre a névre vagyok kíváncsi, ezt csak úgy sebtében kitalálta amikor behozták ide. – mosolygott – Én az Idő Lady nevére vagyok kíváncsi.

-          Honnan tudjam, hogy megbízhatok magában?

-          Jó, akkor ne mondja meg, csak annyit, a gyermeke apja Idő Lord? Ezen az élete múlhat. – húzott elő egy kis széket, amire le is ült.

-          Miért érdekli ez magukat?

-          Nem szeretem, hogy ha barátaimnak baja esik…